Egy közel-keleti ország tragédiája

                   Avagy néhány szó a szíriai felkelőkről

   A szíriai polgárháború már több mint másfél éve tart, rendületlenül. A nemzetközi közvélemény hatalmas felháborodással beszél a kormánypárti Sabiha milícia által elkövetett vérengzésekről, a kormányerők által alkalmazott brutalitásról, mely sajnos leginkább a civil lakosságot sújtja (mint lenni szokott), a felkelők hibáiról beszélni azonban rendre elfelejtkeznek. Még a nyugati média is csak néha, egy - egy nyúlfarknyi hírben emlékezik meg az általuk elkövetett háborús bűnökről.

  Pedig bőven lenne miről beszélni; a Szabad Szíriai Hadsereg és a többi lázadó csoportosulásnak köszönhetően is gyakran éri atrocitás a civilek egy részét, sőt a felkelők esetleges győzelme súlyos biztonságpolitikai veszélyeket rejt magában, melyet a nyugati nagyhatalmaknak nem szabadna szem elől téveszteni. Izrael lassan kezd ráeszmélni, hogy a felkelők hallgatólagos támogatásával nagy hibát vétett, mint Ehud Barak védelmi miniszter mondta: "Amiről azt gondoltuk arab tavasz, lassan zöld iszlám télként tárul fel előttünk."

  Mindenekelőtt érdemes feltenni a kérdést: kik is azok a szíriai felkelők? Valóban hazájukért meghaló bátor lázadók, vagy egy jövendőbeli sötét kor letéteményesei? 

  Elsőként érdemes megemlíteni, hogy amikor a szíriai felkelőkről beszélünk, nem egy egymással maradéktalanul együttműködő, harcos brigádról van szó, hanem sok különálló lázadó csoportosulásról, melyek közül kiemelkedik a hadseregből dezertált Rijád el-Aszad repülős ezredes által alapított al-Dzsájsz al-Szurri al-Hur, azaz a Szabad Szíriai Hadsereg. A nyugati nemzetközi képviseletek jelenleg ezt a csoportosulást tekintik a lázadók fő katonai képviseletének, míg a Szíriai Nemzeti Tanácsot a fő politikai képviselőnek (mivel ilyen nemzeti tanácsból is a kezdet kezdetén legkevesebb tíz darab volt). 

  A Szabad Szíriai Hadsereg kétségtelenül a legkomolyabban vehető a lázadó csoportosulások közül, tagjai eredetileg főként dezertált, reguláris katonák voltak, a konfliktus eszkalálódását követően azonban egyre radikálisabb eszközökhöz folyamodtak: autóba rejtett pokolgépekkel küldték Allah-hoz a kormány támogatóinak egy részét, majd 2012 júliusában vállalták a felelősséget egy öngyilkos merényletért, mely az Aszad-rezsim három kulcsfontosságú emberének halálát okozta. Holott az ENSZ korábban mindig erélyesen elítélte az efféle eszközök alkalmazását, ezúttal erre nem került sor, mintha a "jó cél" érdekében bármit be lehetne vetni. 

  Egy másik dolog melyet érdemes megjegyezni, hogy mind az SZSZH, mind a többi lázadó csoportosulás körében nagy számban harcolnak szomszédos arab országokból érkezett szunnita harcosok (Szaúd-Arábiából és Jordániából kapott fegyverekkel), melyek erőteljes dzsihádista szemlélettel rendelkeznek és szinte biztosra vehető kapcsolatuk az Al-Kaida terrorszervezettel, már csak azért is, mert 2012 februárjában éppenséggel a szervezet legfőbb vezetője, Ajman az-Zavahiri szólította fel arab "testvéreit a világ minden tájáról", hogy harcoljanak Bassár el-Aszad "bűnös rezsimje" ellen. Az erős Al-Kaidás hatást támaszthatja alá a robbantásos merényletek megszaporodása is (2011. decembere óta). Ezeknek egy részét az ENSZ főtitkár is elítélte (de csak melyeket az SZSZH nem vállalt fel).

  A szíriai felkelők egy része súlyos veszélyt jelent az ország vallási kisebbségeire nézve is. A kizárólag szunnita lázadók dühének mindenekelőtt a síita alavita kisebbség érzi a súlyát, melynek köréből származik Bassár el-Aszad elnök a szíriai politikai elit nagy részével egyetemben, így a lázadók többsége kollektíven őket is bűnösnek tekinti. Érdemes megjegyezni, hogy egy, általánosságban a kormányerőknek tulajdonított decemberi homszi mészárlásban 27 alavita személy vesztette életét. A kormány az SZSZH-t vádolta meg a vérengzéssel, talán nem is alaptalanul.

  A szélsőségesebb szíriai lázadók kiirtási listáján a második helyet a helybeli keresztények foglalják el, ugyanis őket szintén az Aszad-rezsim alapköveinek tekintik, mivel több keresztény is töltött be fontos állami beosztást az aszadok uralma alatt. Mint ismeretes kezdetben a keresztények egy jelentős része is csatlakozott a rendszerellenes megmozdulásokhoz, mikor azonban a tüntető tömegben olyan transzparensek jelentek meg, melyek az alaviták és keresztények lemészárlására buzdították az ellenzékieket, valamint egyes lázadó harcosok papi stólában, kettétört kereszttel a kezükben fotózkodtak, úgy ítélték meg, hogy inkább megmaradnak a számukra biztonságosabb Aszad rezsim oldalán, mely minden hibái mellett is biztosította számukra a szabad vallásgyakorlást.

  A háború egyedüli haszonélvezői az ország északi részén élő kurdok, melyek a konfliktust kihasználva 365 települést vontak fennhatóságuk alá (fegyveres erővel), valamint Aleppó Sejk Masszud nevű negyedét. A kurd felkelés az általános rendszerellenes felkelés kimenetelétől függetlenül Szíria történetében egy új fejezetet nyithat, mely vagy az ország szétesését, vagy az észak-iraki példához hasonlóan török katonai intervenciókat vonhat maga után.

  A fenti példákkal próbáltam illusztrálni, hogy a felkelők teljes körű győzelme valódi katasztrófa lenne mind Szíria, mind az egész közel-keleti térség számára. A megkezdett folyamatot azonban nem lehet megállítani, viszont átmeneti megoldást lehet találni. A legjobb példa erre Jemen, ahol az országot 30 éve uraló Ali Abdullah Szálehet (miután egy, a fővárosban vívott csatában súlyosan megsebesítették a lázadó harcosok) önkéntes száműzetésbe küldték, helyét pedig addigi alelnöke, Abbed Rabbo Manszúr Hádi vette át, míg az ellenzék képviselőit szintén bevették a kormányba, miniszterelnöknek Mohamed Bászindva ellenzéki vezetőt téve meg. 

  A szíriai helyzet rendezésére azonban van negatív példa is: a tavalyi líbiai polgárháború alatt az ellenzéki harcosok teljeskörű győzelmet arattak, a Kadhafi-rezsim támogatóit pedig részben kivégezték, részben félreállították. A már meglévő hatalmi struktúra teljes felborítása azonban káoszt vont maga után: a reguláris hadsereg megszűnésének következtében felfegyverzett törzsi harcosok garázdálkodtak az ország területén, míg jelentős módon megnőtt a szélsőséges iszlamisták befolyása is, ez legvéresebb módon a bengázi amerikai nagykövetség ellen végrehajtott támadásban került felszínre, ahol életét vesztette az amerikai nagykövet és egy nagykövetségi alkalmazott. 

  Szíria esetében a hatalmi viszonyok radikális átrendeződése súlyos veszélyeket rejt magában, de bízzunk benne, hogy a nagyhatalmak időben felismerik ezen veszélyeket és önös külpolitikai céljaikat félretéve találnak egy megfelelő megoldást a helyzet rendezésére, anélkül  hogy még a jelenleginél is jobban vérbe borítanák a Közel-Keletet.

  Az iszlám terrorizmus veszélyeire való emlékeztetésként:

  

               

               Erdély megritkult és kipusztult gerinces állatai

   Ezen értekezésemben Erdély azon gerinces állatfajainak szeretnék örök mementót állítani, melyek mára teljesen eltűntek vidékeinkről, vagy erősen megritkultak, így félő, hogy nemsokára őket is az eltűnt fajok között tarthatjuk nyilván.

  Mint Európa területének nagy részén, Erdélyben (ezen kifejezés alatt a jelenlegi értelemben vett Erdélyre hivatkozok, a Bánság és a Máramaros egy részével, valamint a Partiummal együtt) is a jelenlegi vadállomány csak árnyéka a régi faunának, mind változatosság, mind állomány szempontjából. Ennek okai a túlzott vadászat, a gátlástalan fakitermelés, folyóink esetében pedig a víz szennyezése és az oly gyakran alkalmazott faúsztatás. 

  Ma már igencsak meglepő a XIX. század legnagyobb vadász-írójának, Újfalvi Sándornak a művét olvasgatni: a nemes úr idejében még közönséges vadnak számított a nyírfajd a Kárpátok erdeiben, a farkas még nagy számban vadászható dúvad volt Erdély teljes területén, a hiúz legnagyobb állománya a Keleti-Kárpátok vonulatai mellett éppenséggel a kalotaszegi erdőkben élt. Ehhez képest ma már nyírfajdot csak elvétve látnak az erdészek is, a farkas felhúzódott a Kárpátok hegyvidékére, a hiúz pedig eltűnt a Kalotaszeg területéről, az erdők nagy részével együtt. 

  Mindazonáltal a Kárpátok vidéke rendelkezik napjainkra Európa legsokszínűbb faunájával, számos olyan állatfaj van, melynek itt található utolsó európai "mentsvára".

  Az őshonos halfajok közül a vízszennyezést és a folyómedrek faúsztatással való tönkretételét leginkább a lazacfélék sínylették meg, közülük is jelentős mértékben megritkult a pénzes pér és a dunai galóca. A pér-állományt szigorú természetvédelmi szabályzatokkal sikerült többé-kevésbé helyreállítani, a dunai galóca azonban még mindig súlyosan veszélyeztetett. Valaha Erdély folyóinak többségében megtalálható volt, különösen nagy állománya élt a Maros folyó felső szakaszán, ahol nevét őrzi Galócás (Gălăuţaş) település is. Mára csak a Tisza felső szakaszán, az Aranyos-Besztercében, Vasérben és a Visóban található meg. Horgászatát a törvény börtönbüntetés terhe mellett tiltja, időnként azonban a Környezetvédelmi Minisztérium névre szóló különleges engedélyével kifogható egyszerre egy példány.

    A szűkebb hazánk területének hüllőfajai közül teljes egészében eltűnt a rákosi vipera, más néven parlagi vipera, mely valaha a Pannon-alföld nagy részén, Bécs környékétől Temesvár vidékéig előfordult, valamint kisebb populációi éltek a Román Alföldön illetve Bulgária északi részén is. Mára élőhelyének, a nedves réteknek, lápoknak illetve gyepes területeknek a felszántása, gépi kaszálása és rendszeres vegyszerezése, valamint természetesen a tudatos irtásának köszönhetően (holott mérgének hatása mindössze egy méh mérgének felel meg) az ausztriai, bulgáriai és romániai állományai teljesen eltűntek. Napjainkra Magyarország területén vadon már csak a Kiskunság területén található meg, az itteni populáció szigorú védelem alatt áll. 

    

     Erdély madárfaunája a XX. század folyamán szintén nagy változásokon esett át - természetesen negatív értelemben. Több őshonos faj is eltűnt a történelem süllyesztőjében, melyek korábban az itteni madárvilág meghatározó tényezői voltak.

    A Kárpátok magas hegyvonulatainak egyik legjelentősebb ragadozó madara - a szirti sas mellett - a szakállas saskeselyű volt. Alfred Brehm, a híres német természettudós, mikor az 1870-es években Erdélyben járt, Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös vendégeként, a szakállas saskeselyűt még viszonylag gyakori fajként írja le, melynek legjelentősebb állományai a Hagymás- illetve a Retyezát-hegységben élnek, az egyes példányok a párzási időszakot leszámítva kizárólag magányosan, egy - egy nagy kiterjedésű revíren, melyet ádázan véd fajtársaival szemben. 

   A saskeselyű kipusztulását a szabályozatlan magashegyi legeltetés, valamint főként a pásztorok által farkasoknak kitett mérgezett húsok okozták, melyet a saskeselyű - elsősorban dögevő lévén - az ordasok helyett felszedegetett. Utolsó példányai a Retyezát-hegységből tűntek el, a XX. század elején. Újratelepítésére - a Balkán-hegység területéről - gondoskodni kéne, mivel fontos szerepe volt a magas hegységek ökológiai rendszerében.

   Valaha a Kárpát-medence alföldjeinek és alacsonyabb hegyvidékeinek állandó lakói voltak a barátkeselyű illetve a fakókeselyű. Alfred Brehm 1878-ban a Duna középső szakaszának vidékén, Ferenc Ferdinánd társaságában vadászgatva még mindkét példánnyal találkozott. Mára teljesen eltűntek, csak rendkívül ritka kóborlóként jelenik meg egy - egy példány Magyarország déli területein, melyek a Balkán-félsziget hegyvidékeiről érkeznek. A tágabb értelemben vett Erdélyben a Bánság alföldi és alacsony hegyvidéki területein élt mindkét fajnak jelentősebb állománya.

fakókeselyű

barátkeselyű

    Az erdélyi fenyvesek jellegzetes madarai közé tartozott valaha a nyírfajd. A Keleti- és Déli-Kárpátok magasabb hegyvidékeiben volt honos, leginkább a boróka-cserjékben gazdag erdőkben, de éger- és -mint neve is mutatja- nyírfás területeken is előszeretettel fészkelt.

   Rokonával a siketfajddal együtt a vadászat tárgyát képezte, azonban a siketfajddal ellentétben idővel erősen megritkult. A XX. század közepére a Kárpátok romániai szakaszának nagy részéről eltűnt, kis állománya mára csak a Radnai-havasokban maradt fenn, illetve néha az erdészek felfedezni vélik jelenlétét a Háromszéki-havasokban, azonban élőhelyének állandó háborgatása miatt félő, hogy teljesen eltűnik erdeinkből. 

    A Kárpát-medence és egész Európa egyik legnagyobb röpképes madárfaja a nagy túzok. Valaha Portugáliától Kelet-Kínáig nagy és összefüggő populációja élt, mára azonban Európa szerte erősen megritkult, egyes vidékekről teljesen el is tűnt. 

   Erdélyben a nagy túzok és mellette kisebb termetű rokona, a reznektúzok fordult elő. A reznektúzok kizárólag a Partium és Bánság alföldi területeit népesítette be, míg nagyobb rokonának az alföldi térség mellett - még a XIX. század közepén is - élt egy elszigetelt állománya az Erdélyi-medencében, az ún. Keresztesmezőn, Torda vidékén. A XX. század elejére mindkét faj teljesen eltűnt, köszönhetően a gátlástalan vadászatnak. Egykorú források szerint a hideg, őszi esős idő alatt, mikor a túzokok átázott tollaik miatt képtelenek voltak a repülésre, a falvak lakosai kutyákkal összeterelték, majd botokkal agyonverték őket. Napjainkban néha egy-egy túzok kóborlóként feltűnik Nagyszalonta vidékén a szomszédos Békés megyéből, de rendszerint az orvvadászok áldozata lesz.

Nagy túzok

     Valaha a Kárpát-medence tavainak és folyóinak vidékén megszokott látvány volt a V alakban repülő darvak látványa, sőt a történelmi Magyarország egyes vidékein megszokott volt a szelíd, háznál tartott darvakkal való találkozás, a legények pedig kócsag- vagy darutollal díszítették kalapjaikat. Mára a vadászatnak és fészekaljainak rendszeres elpusztítása miatt a daru is eltűnt őshonos madárfaunánkból, csak az őszi vonuláskor jelenik meg nálunk. Hozzánk legközelebb fészkelő populációja a Duna-deltában található.

    A túlzott vadászatot leginkább egyes emlősfajok sínylették meg, melyek közül néhánynak, pl. a farkasnak és hiúznak, a vadászatát szigorú természetvédelmi szabályokkal kellett szabályozni, hogy megmeneküljenek a kihalástól. Néhány emlősfaj esetében azonban ezen szabályok hiánya vagy megkésése a kipusztulást vonta maga után. 

   Napjainkra az európai nyérc vált a menyétfélék családjának legveszélyeztetettebb fajává, holott még a XX. század elején nagy számban előfordult Európa területének nagy részén, Dél-Európát, Skandináviát és a Brit-szigeteket kivéve. Az összes erdélyi folyóban is megtalálható volt, legnagyobb számban a Maros felső folyásának erdő-menti vidékein élt, főként a Maroshévíz - Déda szorosban. Eltűnését a bundájáért való vadászat okozta, környékünkön jelentősebb állománya csak a Duna-Deltában maradt fenn. A Természetvédelmi Világszövetség vörös listáján a fokozottan veszélyeztetett állatfajok közt tartják számon.

    A havasi marmota az Alpok és a Kárpátok magas hegyvidékeinek lakója már a pleisztocén kezdete óta. A vadászat és a magashegyi legeltetés következtében azonban a XX. század elejére a Szörényi-havasok kivételével teljesen kipusztult a Kárpátokból, a természetvédelmi erőfeszítéseknek köszönhetően viszont az Alpokból hozott példányokat ismét sikerült meghonosítani a Keleti-Kárpátok egy részén illetve a Retyezát- és Királykő-hegységben. Mára állománya szépen növekedik, a faj fennmaradásának biztosítása végett azonban célszerű lenne kijelölt vidékeken a legeltetés megtiltása. 

       A hód szintén őshonos volt egykor vidékünkön, egykori jelenlétét őrzi a helynevek egész garmadája a Kárpát-medence területén, köztük Erdélyben a Maros-menti Gyergyóhodos, vagy a Berettyó-menti Jákóhodos. Az intenzív vadászat miatt (főként bőrét használták fel, de rendszeresen fogyasztották húsát is) azonban a 19. század közepére teljesen kipusztult. Legújabban, 2004-től kezdetét vette egy, a visszatelepítését célzó természeti program, melynek során a Vargyas-patakba, illetve a Feketeügy folyóba és az Olt folyó felső szakaszára telepítettek néhány példányt, a telepítés sikeresnek bizonyult, állománya jelenleg növekedőben van, e sorok írója is horgásztúrái során gyakran találkozott hóddal vagy akadt hód nyomára az Olt Csíkszereda és Tusnádfürdő közti szakaszán. Remélhetőleg a telepítési programot továbbra is folytatni fogják és Erdély többi folyója is ismét gazdagabb lesz ezen állatfajjal.

   

    Eurázsia területének jelentős részét benépesítette valaha a bölény. Vadászatát különösen nagy becsben tartották, királyi és főúri vadászatokon űzték, elejtője otthonát bőréből készült terítőkkel, szőnyegekkel díszítette, deszkára szegezett koponyája trófeaként szolgált. A túlzott vadászat azonban a bölényt is megritkította, a 18. századra Kelet-Európába és a Kaukázusba szorult vissza. Elsőként a kárpátokban élő bölény-alfaj, a kárpáti bölény halt ki, az utolsó magyarországi példányát 1762-ben lőtték a Borgói-havasok Plai nevű magaslatán, míg az 1790-ben utolsó Lengyelországban kilőtt bölénnyel végleg eltűnt ez az alfaj. A kaukázusi bölényt 1927-ben pusztították ki végleg, jelenleg csak a harmadik alfaj, a síkvidéki erdei bölény él kis számban Lengyelország és Fehéroroszország néhány, még nagyrészt érintetlen erdejében, de a XX. században telepítettek bölényeket Litvániába, Oroszországba, Ukrajnába és Szlovákiába is. Visszatelepítésével kísérleteztek Erdélyben is, jelenleg néhány Lengyelországból hozott példány él a Görgényszentimre és Hátszeg vidéki vadasparkokban. 

   A sort a magas hegyvidékek emblematikus állatfajával, a kőszáli kecskével szeretném zárni. Európában két kőszáli kecske alfaj él, a spanyol kőszáli kecske főként a Pireneusokat népesíti be, míg az alpesi kőszáli kecske jelenleg kizárólag az Alpokban él, de valaha a Kárpátok teljes vonulatán is megtalálható volt. A túlzott vadászat azonban itt is megtette hatását, a kőszáli kecske ugyanis a tehetősebb főurak kedves vadászzsákmánya volt, de a magashegyi pásztorok és a hegyvidéki falvak lakosai is rendszerint csapázták húsáért. Alfred Brehm a 19. század végén még lőtt egy példányt - valószínűleg egyet az utolsók közül - de a XX. század elejére már nyoma sem volt a Kárpátok bércein. 

  A kőszáli kecske fennmaradása az Alpokban is csak az erőteljes természetvédelmi összefogásnak volt köszönhető: a vadászat szigorú szabályozásának és az olyan védett területek mint pl. a Gran Paradiso nemzeti park létrehozásának köszönhetően mára állománya helyreállt. A román környezetvédelmi szervezetek is tervezték visszatelepítését a Déli-Kárpátok hegyvidékeire, a Fogarasi-havasokba illetve a Retyezát-, Páring- és Bucegi-hegységbe, erre azonban még nem került sor.

   A fenti állatfajoknak kipusztulása vagy megritkulása pótolhatatlan vagy csak nehezen pótolható veszteséget jelent az erdélyi fauna számára. A múlt hibáit azonban már nem lehet helyrehozni, viszont tanulnunk kell belőle és tennünk azért, hogy semelyik helyi állatfaj ne jusson az utolsó kárpáti bőlény vagykőszáli kecske sorsára.