Szíriai felkelés  
            harc a szabadságért vagy hidegháborús konfliktus?


   Bizonyára már mindenki hallott a napjainkban nagy lelkesedéssel zajló szíriai felkelésről Bassár el-Aszad elnök rezsimje ellen; a kormány nevében elkövetett vérengzésekről, a hazájukért bátran meghaló forradalmárokról és a folyamatosan, nem minden belső konfliktustól mentes, szerveződő ellenzéki mozgalomról. Az azonban már nem annyira világos a kívülálló szemlélő számára, hogy minek köszönhető ez a - már több mint ötezer ember életét követelő - mészárlás.
   A hivatalos verzió szerint a szíriai nép az elnyomó rezsim ellen fogott fegyvert, amely - mint az arab országok többségében lenni szokott - egy vallási kisebbségként (alavita) irányít egy többségében szunnita társadalmat. Ezen kívül kétségtelen nagy szerepet játszottak a felkelés kitörésében a gazdasági és politikai okok: a növekvő munkanélküliség és a hatalmon levő Baasz Párt autoritárius országvezetési stílusa.
    A szíriai tüntetések előzményei közül kétségtelenül a legfontosabb a 2010 decemberében kitört tunéziai felkelés, melynek során a nép lemondatta és elűzte Zín el-Abdín ben Ali elnököt. Ezt követte az algériai, egyiptomi, líbiai, jordániai , bahreini, ománi és jemeni kormányellenes mozgalom, melyek szintén több - kevesebb sikerrel vették fel a harcot az országaikat irányító politikai elittel. A sorból azonban elég erősen kilóg Szíria: amikor az itteni ellenzék február 4-én meghirdette az ún. "Harag Napját", az utcákon senki sem jelent meg; sőt még az ellenzék vezetői is kijelentették, hogy nem az elnök személyével szemben van kifogásuk, csupán a korrupció és a már több mint 40 éve érvényben levő rendkívüli állapot ellen tiltakoznak, mely lehetőséget teremt a hatalommal való visszaélésekre. Aszad elnök erre válaszul reformokat helyezett kilátásba és úgy tűnt minden rendben lesz, Szíriát el fogja kerülni az Arab Tavaszként emlegetett vérontás. Az ellenzéki mozgalmak azonban nem szűntek meg, egymást követték a lázongásra való felszólítások a szervezetek Facebook és Twitter oldalain. Március 6-án végül megtörtént minek történnie kellett; a dél-szíriai Deraa városában a rendőrség letartóztatott néhány gyermeket, akik rendszerellenes graffitikkel rajzolták tele néhány épület falát. Válaszul tiltakozások kezdődtek mire a rendfenntartók a tömegbe lőttek és már meg is volt az első négy halott. Ezt követően a zavargások villámgyorsan terjedtek szét az egész országban és már állt is a bál.
    Bizonyára nem én vagyok az egyetlen aki számára ennek az egész tüntetésnek a kitörése mesterségesnek, erőltetettnek tűnik; mintha külföldről irányították volna és valakinek/valakiknek érdekük lenne Aszad rezsimjének mielőbbi eltakarítása az útból.
    Ha jobban megvizsgáljuk az ország diplomáciai viszonyait, mindjárt fel is állíthatjuk a szíriai rezsim támogatóinak és ellenzőinek táborát. Aszad oldalán egyértelműen felsorakozik Irán, Oroszország és Kína. A másik oldalon pedig Izrael, akinek - mint tudjuk - feltétlen támogatója az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió tagállamainak többsége. Ha jobban belegondolunk a jelenlegi rezsim megdöntésének kulcsfontosságú szerepe lehet mind az USA, mind Izrael terveiben, mely még akkor is megéri ha az kockázatokkal jár együtt. Izrael, amennyiben egy számára megfelelő kormányzat kerülne hatalomra, biztosíthatná saját maga számára a Golán-fennsík birtoklását, melyet Szíria 1967 óta követel vissza, az USA pedig két legyet üthetne egy csapásra: megszabadulhatna Oroszország egyetlen komoly térségbeli szövetségesétől (ezzel persze még inkább növekedne saját befolyása, mint A. G. Frank gazdaságtörténész  mondta: "Egy nagyhatalom gyengülése egy másik erősödését idézi elő"), másrészt pedig végezhetne az egyetlen, Iránnal nyíltan szövetséges országgal. Ez utóbbinak különös jelentősége lehet a - minden jel szerint - küszöbönálló iráni háborúban, mivel nem kell majd attól tartani, hogy míg az USA és a vele szövetséges haderők Iránban háborúznak, az értékes izraeli haderőt elvonja az Irán elleni háborútól egy jókor végrehajtott szíriai támadás.
    Ugyanakkor viszont Oroszország és Irán is érzi, hogy Aszad rezsimjének bukása csakis őket hozná nehéz helyzetbe, ennek megfelelően cselekednek is: ha hinni lehet a Szíriából kiszivárgó híreknek a Szabad Szíriai Hadsereg felkelő alakulatai Homsz városában elfogták az iráni Forradalmi Gárda Al-Kuds nevű különítményének néhány tagját, míg Oroszország és a vele huzamosabb ideje kooperatív Kína rendre megvétózgatja az ENSZ BT elé kerülő, szíriai rezsim ellen irányuló tervezeteket, dacolva akár azzal is, hogy emiatt jelentős mértékben romlik nemzetközi megítélésük, sőt a nyugati államok verbális támadásai ellenére egy lőszert szállító orosz hadihajó minden akadály nélkül eljutott a szíriai Tartúsz kikötőjébe, majd az oroszok belementek egy fegyvervásárba, melynek során 32 db Jak-130-as vadászgépet juttattak Szíriának. Engem ez valahogy Koreára (1950 - 1953), Vietnámra (1959 - 1975) és Afganisztánra (1979 - 1989) emlékeztet, csak itt a háborút nem egyik vagy másik fél vívja meg, hanem "országon belül marad", polgárháború formájában. Így a legkényelmesebb megoldás.
    Ha az erkölcsi alapokat vesszük szemügyre, az Aszad-rezsim elvesztette jogát hatalma fenntartására, mióta először a tömegbe lövetett, még ha ez egy kiprovokált gesztus volt is. Viszont vajon annyira biztos, hogy egy teljesen új rendszer hatalomra segítése tényleg a legjobb megoldás?  Ez egyelőre a jövő kérdése, de bízzunk benne, hogy míg a hidegháborút idéző diplomáciai csatározások teljes gőzzel folynak, sikerül megoldást találni a vérontás mielőbbi befejezésére.

Tüntetők Hamá város főterén