2012. november 18., vasárnap

                             Izrael és a palesztinok

                   A modern Közel-Kelet véget nem érő tragédiája

   Nincs még egy olyan aspektusa a kortárs világpolitikának, mely világszinten oly híres lenne, mint az izraeli - palesztin konfliktus. Nincs talán egy ember se, aki még nem hallott volna Jasszer Arafat-ról vagy a gázai-övezetről, ennek ellenére a laikusok rendszerint meglepően egyoldalúan ítélik meg a kérdést. A hivatalos politikai irányvonal ellenére az európai közvélemény jelentős része egyértelműen a palesztin szervezetek mellett van, Izraelt pedig háborús bűnösnek és "agresszornak" (az arab országok által közkedvelten használt kifejezéssel élve) tekinti, ezzel szemben a másik oldal a palesztinokat "Sátán ivadékainak" igyekszik lefesteni, Izrael államot pedig szentnek és sérthetetlennek. 
  Valószínűleg mondanom sem kell, hogy az igazság valahol a két nézet közt van. Mind a két nép felelős a régióban kialakult helyzetért, ki kisebb, ki nagyobb mértékben.
   Az izraeli - palesztin ellentét modern formája a 19. század végéig, a cionizmus és az arab nacionalizmus megjelenéséig nyúlik vissza. Az új eszmei irányzatok megjelenésével mindkét nép felismerte fontosságát a terület felszabadításának az Oszmán Birodalom uralma alól, illetve egy önálló államalakulat létrehozásának szükségességét. A gondok "mindössze" abból adódtak, hogy a zsidó állam tervezete ütközött a palesztinai arab állam tervezetével. 
  Az I. világháború végére az Oszmán Birodalom állami létének végső fázisához érkezett. 1917-ben brit csapatok szabadították fel Palesztinát a török uralom alól, majd az 1920-as sèvresi békeszerződésben több más területtel együtt ez a régió is brit mandátumterület lett. A befolyásos cionisták azonban már 1906 óta tárgyaltak Arthur James Balfour angol miniszterelnökkel, aki később, 1917-ben, már külügyminiszterként egy nyilatkozatot tett közzé, melyben az angol kormány nevében támogatását fejezte ki egy önálló zsidó állam megteremtésére, azzal a kikötéssel, hogy ezáltal nem csorbulhatnak a Palesztinában élő  nem zsidó közösségek "polgári és vallási jogai". Ez a nyilatkozat azonban még így sem hatotta meg az arab lakosságot, amely 1920-ban egy jelentős zavargást robbantott ki az etnikailag vegyes lakosságú Jeruzsálemben, melynek öt zsidó és négy arab áldozata volt.
  Palesztina közel 30 éves brit fennhatóság alatti történelmét az önálló arab és zsidó államok megteremtésére irányuló - korántsem békés törekvések - jellemezték. Mint az a korban oly közkedvelt volt (lásd pl. Trianon), mindkét fél igyekezett történelmi előzményekkel magyarázni jogát a földhöz melyen lakik. Izrael Dávid és Salamon királyságát hozta fel érvként, a palesztinai arabok viszont megkísérelték (és próbálják mind a mai napig) összekötni magukat a filiszteusokkal, ennek hatására kezdték magukat palesztinoknak nevezni (a két nép azonossága azonban mind a mai napig erősen kérdéses). Az erősen romantizáló felek csak egyedül arról feledkeztek meg, hogy évezredek alatt jelentős mértékben megváltoztak az etnikai viszonyok a térségben, így sem Salamon királyságának, sem egy "neofiliszteus" államalakulatnak a felállítása nem oldaná meg az etnikai konfliktust.
  Időközben a felek harcias módon is hangot adtak meggyőződésüknek, a '30-as években több zavargás is lejátszódott, majd 1936-ban jelentős arab felkelés tört ki, melyet csak három év alatt sikerült leverni a briteknek és zsidóknak közös erőfeszítés árán. A '30-as '40-es évek azonban a Palesztinában állomásozó briteknek is nehéz időszakot jelentettek, ugyanis a cionisták gerillaháborút indítottak ellenük a térség felszabadításának érdekében. Végül, a II. világháború lezárása után Nagy-Britannia beleegyezett a térség kiürítésébe, majd 1947-ben az ENSZ kidolgozott egy tervezetet Palesztina ketté osztására (a citromsárga szín a létrejövendő arab, a narancssárga a zsidó államot jelöli):

 A konfliktus kiváltói azonban ezúttal is az arabok voltak, akik a tervezet kibocsátását követően azonnal fegyveres támadást indítottak a zsidók ellen, a teljes terület megszerzésének érdekében. A kibontakozó féléves polgárháborúban azonban a zsidók nyertek, majd májusban kikiáltották a független Izrael államot. Az ENSZ tervezet értelmében a palesztinoknak is ezt kellett volna tenniük, ők azonban ehelyett összefogtak a szomszédos arab államokkal és lerohanták az újonnan alakult államot. 
 Egy véres háborút követően azonban Izrael legyőzte a sokszoros túlerőben levő ellenségeit és az arab területek egy jelentős részét is megszállta, míg Ciszjordánia (manapság inkább Nyugati Part néven illetik, a Jordán folyóra utalva) Jeruzsálemmel együtt Jordániához, az ún. gázai-övezet pedig Egyiptomhoz került. 
  Ezt a háborút követően kezdődtek azok az események, melyek végképp elmérgesítették a viszonyt Izrael és a palesztinok között. Az újonnan létrejött izraeli államból a palesztinok egy része önként elmenekült addigi lakhelyéről, jelentős részüket  viszont erőszakkal telepítették ki az izraeli hatóságok. A később palesztin exodus névvel illetett esemény mintegy 725 000 személy kitelepülését vonta maga után, többségük a szomszédos Jordániában, Szíriában és Libanonban telepedett le, azzal az egyöntetű szándékkal, hogy visszatérnek és erőszakkal visszahódítják földjüket. 1948 után azonban különféle pogromok hatására megkezdődött a zsidó lakosság menekülése (és kimenekítése) az arab országok területeiről, mely az 1970-es évek elejére ért véget és közel 1 000 000 zsidó izraeli letelepedésével járt együtt, őket főként az arabok által elhagyott régiókban szállásolták el. 
  Az 1950-es években megkezdődtek a magukat fedajennek (önkéntes) nevező palesztin fegyveresek terrortámadásai Izrael területén, melynek során eszközökben nem válogatva, pokolgépek és öngyilkos merénylők bevetésével egyaránt támadták az izraeli lakosságot. Időközben az arab államok sem tettek le Izrael állam megszüntetésének tervéről, 1967-ben, 1970-ben, majd 1973-ban is együttes erővel kísérelték meg az országot elfoglalni, ez azonban nem sikerült, köszönhetően az izraeli haderő korszerű felszerelésének és tehetséges tábornokainak, melyek nem igazán jellemezték az arab országok hadseregeit, a szovjet támogatás ellenére sem. Az 1967-es, ún. "hatnapos háború" során Izrael elfoglalta Ciszjordániát, a gázai-övezetet, illetve Szíriától a Golán-fennsíkot, melynek arab lakossága elmenekült (helyükre zsidó telepesek érkeztek).
  Az Izrael uralma alá került palesztin lakosság természetesen azonnal dzsihádot hirdetett és megkezdődött a palesztin - izraeli háború, az 1964-ben, Kairóban alapított Palesztin Felszabadítási Front (melynek vezetője 1969 - 2004 között a nemzetközi hírnévre szert tevő Jasszer Arafat volt) neve által fémjelzett szakasza. Ezt a periódust leginkább a folytatódó palesztin terrortámadások, az intifádák (szám szerint kettő), illetve a libanoni polgárháború 1975-ös kitörését követő izraeli katonai akciók jellemezték, melyek során a zsidó állam a dél-libanoni keresztényekkel összefogva kísérelte meg saját pozíciójának megszilárdítását, sikertelenül. Időközben nemzetközi téren is fokozatos változás következett be. 1979-ben megtörtént a történelmi jelentőségű egyiptomi - izraeli békeszerződés aláírása, majd 1994-ben Jordánia is békét kötött, lemondva Ciszjordániáról. A konfliktus így napjainkra gyakorlatilag már csak a palesztinok és Izrael állam közt zajlik, habár a palesztinok természetesen rendszeres fegyveres és anyagi támogatást kapnak nem csak az arab államok többségétől, hanem Irántól is. 
  A rövid kis történelmi ismertetés után hadd fogalmazzak meg néhány szubjektív nézetet is az izraeli politikai elit és a palesztin szervezetek felelősségére nézve. 
  Véleményem szerint az izrael-palesztin kapcsolatokat két különálló részre kell bontani, két különálló régió alapján, mivel jelentős különbség van a Nyugati Partot utaló Fatah és a gázai-övezet felett 2006 óta uralmat gyakorló Hamász között (melyek mellesleg még egymással sem tudnak maradéktalanul megférni). 
  A Nyugati Part történelmében az 1993-as oslo-i egyezmény hozott egyértelmű változást, melyben - Bill Clinton amerikai elnök közbenjárására - Izrael beleegyezett egy palesztin nemzeti hatóság létrehozásába (ennek első elnöke Arafat lett), valamint felosztották a területet három zónára, melyek közül az A betűvel jelölt térségből kivonták a hadsereget és teljes egészében a nemzeti hatóság fennhatósága alá került, a B zóna továbbra is az izraeli hadsereg ellenőrzése alatt maradt, de a palesztinok gyakorolják felette a hatalmat, míg a C zóna - köztük Jeruzsálem arab lakta része is - teljes egészében Izrael ellenőrzése alatt maradt. Cserében a Palesztin Nemzeti Hatóság elismerte a zsidó állam függetlenségét. 
  Az oslo-i egyezmény azonban úgy a zsidók, mint palesztinok közt elégedetlenséget szült és csak arra tudott rámutatni, hogy gyakorlatilag mindkét fél képtelen a kompromisszumra. Az egyezményt aláíró Jichák Rabínt már 1995-ben egy szélsőséges zsidó meggyilkolta. A nemsokára, 1996-ban hatalomra kerülő jobboldali politikus, Benjámín Netanjáhú jelentős kolonizációba kezdett a Nyugati Parton és a gázai-övezetben is, mellyel növelte a palesztinok ellenállását. Habár ő 1999-ben megbukott, mérsékeltebb utódja, Ehúd Bárák már nem tudta meggátolni az Al-Aksza intifáda kitörését, mely közel öt évre vérbe borította a területet és több mint 1000 izraeli, valamint 3 000 - 3500 palesztin halálával végződött. Végül 2005-re az izraeli hadsereg leverte a felkelést, azonban "agresszor"nak nevezett politikája ellenére nem rúgta fel az osló-i egyezményeket, annál is inkább mivel időközben - izraeli fogságban - elhunyt Jasszer Arafat, utódja pedig a mérsékeltebb politikát folytató Mahmúd Abbász lett, valamint bekövetkezett egy szakítás a mérsékeltebb palesztin szervezetek - a Fatah-al az élen - és a szélsőséges Hamász, valamint a Palesztinai Iszlám Dzsihád között, melyeknek jelentős szerepük volt az Al-Aksza intifáda kirobbantásában és az izraeli civilek valamint rendőrök ellen végrehajtott brutális mészárlásokban. 
  Az Al-Aksza intifáda során azonban számos - jogos - támadás érte az izraeli hadvezetőséget, amiért páncélozott buldózereket alkalmaztak jelentős számban hadműveleteik során palesztin családi házak lerombolására a hadműveleti területen.
  Az intifádát követően tovább folytak a béketárgyalások a két fél közt, Abbász elnök mérsékelt politikájának köszönhetően azonban jóformán teljesen megszűntek a fegyveres támadások és terrorakciók a Nyugati Part területén. A diplomáciai kapcsolatokban azonban jelenleg ismét egy leívelő periódus köszöntött be, a keményvonalas Netanjáhú 2009-es visszatérésével a miniszterelnöki székbe, aki továbbra is folytatja a zsidó kolóniák létesítését az etnikailag többségében arabok által lakott területen, valamint igyekszik lehetőleg minél több akadályt gördíteni Palesztina ENSZ tagságának elnyerése elé, noha a palesztinai államot már a világ 108 országa elismeri függetlennek. Amikor Abbász elnök kérvényezte az ENSZ tagjelölti státus megadását az uralma alatt álló területnek, Netanjáhú még az osló-i egyezmények felrúgását is kilátásba helyezte. 
  Ezzel szemben viszont különbséget kell tenni az Izrael és gázai-övezet közti kapcsolatok megítélésében, mely még korántsem jutott el arra szintre, mint a Palesztin Nemzeti Hatósággal való viszony. Ennek fő oka, hogy habár hivatalosan a térség a Palesztin Nemzeti Hatóság uralma alá tartozik, valójában a saját útját járja és ez az út meglehetősen "szélsőséges". 
  A gázai övezetből Izrael hosszas tárgyalások után 2005-ben vonta ki csapatait, velük együtt távoztak az izraeli telepesek is. Az ezt követő választásokon - Izrael és a nyugati közvélemény nagy ijedtségére - a Hamász palesztin szervezet nyert (mely az 1990-es években öngyilkos merényletekkel hívta fel magára a figyelmet), mely nemsokára össze is különbözött a jóval mérsékeltebb irányvonalat képviselő Fatah-al, majd 2006 - 2007-ben egy fegyveres konfliktusban a Fatahot jóformán marginalizálták a politikai életből, majd a Hamász lett az övezet egyedüli ura, olyan szélsőséges iszlamista szervezetekre támaszkodva, mint a Palesztinai Iszlám Dzsihád. Válaszul Izrael 2007-ben blokád alá helyezte a térséget, mely egy sokat vitatott lépés mind a mai napig, A nemzetközi szervezetek általában megegyeznek abban, hogy a blokád az elsődleges oka a gázai-övezetben kialakult humanitárius krízisnek és szorgalmazzák feloldását Izrael részéről, annál is inkább mivel elsődleges célját nem tudta ellátni és a Hamász rendszeresen jut fegyverekhez Egyiptomon keresztül, főként az ún. "Arab tavasz" által hatalomra került új, radikális egyiptomi kormányzatnak köszönhetően, mely valószínűleg segíti fegyverek bejuttatását a Sínai-félsziget irányából az övezet területére. Ennek köszönhető, hogy 2012 novemberében a Felhőoszlop hadműveletre válaszként - Izrael meglepetésére - a Hamász iráni gyártmányú Fadzsr-5 rakétákkal támadhatta Tel-Avivot, melyet 1991, az Öbölháború óta nem ért rakétatámadás.
  Különösen meglepő viszont, hogy Izrael gázai válaszcsapásai milyen nagy nemzetközi tiltakozást váltanak ki, míg a palesztin rakétatámadásoknak meglehetősen kevés visszhangjuk van. Izrael pedig "agresszor politikája" ellenére egy nagyobb, 2009-es válaszcsapás alkalmával a tiltakozások miatt leállította a támadást. 
  Ezen sorok írásával párhuzamosan zajlik egy újabb izraeli bosszúhadjárat az övezet területén, mely egyelőre csak légitámadások szintjén jár, a hadvezetés azonban tervez egy szárazföldi hadműveletet is a Hamász kormányzat megdöntésére. Természetesen azonnal megjelentek az Izrael "agresszióját" elítélő szlogenek, az viszont magától értetődik, hogy a támadás előzményei azonnal elfelejtődtek. Pedig lenne mire emlékezni: a 2012-es év folyamán több mint 800 rakéta érkezett a gázai-övezet térségéből, ezeknek egy részét a Vaskupola rakétavédelmi rendszer megsemmisítette, a többi becsapódott az ország déli részén. Az állandó rakétatámadások miatt a dél-izraeli Beér-Seva város polgármestere tanítási szünetet is kénytelen volt elrendelni. 
  Ilyen körülmények között természetes és magától értetődő, hogy Izraelnek alapvető joga, sőt kötelessége (!) fellépni saját polgárai védelmében, még ha ez katonai konfliktust is von maga után. Úgyszintén joga van hozzá, hogy a "fenyegetési gócot" ha kell erőszakkal is megszüntesse, a Hamász kormányzat eltávolítása által (Törökország miniszterelnöke, Recip Tayyip Erdogan úgy nyilatkozott, hogy Izraelnek be kell szüntetnie támadásait Gáza ellen, mert "egy ország sem áll a nemzetközi jog felett, ez alól Izrael sem kivétel". Valóban Izrael sem áll a nemzetközi jog felett, de a jogait nagyon is gyakorolhatja), viszont egy esetleges szárazföldi invázió valószínűleg nem oldaná meg a helyzetet, a Hamász és "társszervezeteinek" befolyása korántsem csökkenne, csak vesztene intenzitásából. 
  Az izraeli-palesztin konfliktus tehát mint látjuk korántsem érthető meg az előzmények alaposabb ismerete nélkül, sajnos azonban manapság divatosabb első benyomásunkra hallgatva véleményt mondani és megfeledkezni arról, hogy az éremnek rendszerint több oldala is van, nem csak kettő. Izrael drámája, hogy mindössze egy kis sziget a nagy iszlám tengerben, melyet - nyiltan! - megsemmisüléssel fenyegetnek szomszédai, így létfontosságú számára a határozott külpolitika. A palesztinok drámája ezzel szemben az, hogy ennek a határozott külpolitikának éppenséggel ők érzik elsődlegesen a kárát. Mindazonáltal - személyes véleményem szerint - az izraeli-palesztin megbékélés elsősorban nem Izraelen, hanem a palesztinokon és a teljes arab világon múlik. Amíg az átlag arab mentalitás Izrael elpusztítását sürgeti, addig nem várható el, hogy Izrael békésen viszonyuljon szomszédaihoz és támogassa egy önálló palesztin állam létrejöttét. Az arab mentalitás azonban - mint tudjuk - nagyon lassan változik, így vélhetően az arab - zsidó tragédia még huzamosabb ideig tartani fog, de bízzunk benne, hogy előbb - utóbb rendeződik a már - már epikussá vált konfliktus.



     
  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése