Izrael és a palesztinok
A modern Közel-Kelet véget nem érő tragédiája
Nincs még egy olyan aspektusa a kortárs világpolitikának, mely világszinten oly híres lenne, mint az izraeli - palesztin konfliktus. Nincs talán egy ember se, aki még nem hallott volna Jasszer Arafat-ról vagy a gázai-övezetről, ennek ellenére a laikusok rendszerint meglepően egyoldalúan ítélik meg a kérdést. A hivatalos politikai irányvonal ellenére az európai közvélemény jelentős része egyértelműen a palesztin szervezetek mellett van, Izraelt pedig háborús bűnösnek és "agresszornak" (az arab országok által közkedvelten használt kifejezéssel élve) tekinti, ezzel szemben a másik oldal a palesztinokat "Sátán ivadékainak" igyekszik lefesteni, Izrael államot pedig szentnek és sérthetetlennek.
Valószínűleg mondanom sem kell, hogy az igazság valahol a két nézet közt van. Mind a két nép felelős a régióban kialakult helyzetért, ki kisebb, ki nagyobb mértékben.
Az izraeli - palesztin ellentét modern formája a 19. század végéig, a cionizmus és az arab nacionalizmus megjelenéséig nyúlik vissza. Az új eszmei irányzatok megjelenésével mindkét nép felismerte fontosságát a terület felszabadításának az Oszmán Birodalom uralma alól, illetve egy önálló államalakulat létrehozásának szükségességét. A gondok "mindössze" abból adódtak, hogy a zsidó állam tervezete ütközött a palesztinai arab állam tervezetével.
Az I. világháború végére az Oszmán Birodalom állami létének végső fázisához érkezett. 1917-ben brit csapatok szabadították fel Palesztinát a török uralom alól, majd az 1920-as sèvresi békeszerződésben több
más területtel együtt ez a régió is brit mandátumterület lett. A befolyásos
cionisták azonban már 1906 óta tárgyaltak Arthur James Balfour angol
miniszterelnökkel, aki később, 1917-ben, már külügyminiszterként egy
nyilatkozatot tett közzé, melyben az angol kormány nevében támogatását fejezte
ki egy önálló zsidó állam megteremtésére, azzal a kikötéssel, hogy ezáltal nem
csorbulhatnak a Palesztinában élő nem zsidó közösségek "polgári és
vallási jogai". Ez a nyilatkozat azonban még így sem hatotta meg az arab
lakosságot, amely 1920-ban egy jelentős zavargást robbantott ki az etnikailag
vegyes lakosságú Jeruzsálemben, melynek öt zsidó és négy arab áldozata volt.
Palesztina közel 30 éves brit fennhatóság alatti történelmét az önálló arab
és zsidó államok megteremtésére irányuló - korántsem békés törekvések -
jellemezték. Mint az a korban oly közkedvelt volt (lásd pl. Trianon), mindkét
fél igyekezett történelmi előzményekkel magyarázni jogát a földhöz melyen
lakik. Izrael Dávid és Salamon királyságát hozta fel érvként, a palesztinai
arabok viszont megkísérelték (és próbálják mind a mai napig) összekötni magukat
a filiszteusokkal, ennek hatására kezdték magukat palesztinoknak nevezni (a két
nép azonossága azonban mind a mai napig erősen kérdéses). Az erősen romantizáló
felek csak egyedül arról feledkeztek meg, hogy évezredek alatt jelentős
mértékben megváltoztak az etnikai viszonyok a térségben, így sem Salamon királyságának,
sem egy "neofiliszteus" államalakulatnak a felállítása nem oldaná meg
az etnikai konfliktust.
Időközben a felek harcias módon is
hangot adtak meggyőződésüknek, a '30-as években több zavargás is lejátszódott,
majd 1936-ban jelentős arab felkelés tört ki, melyet csak három év alatt
sikerült leverni a briteknek és zsidóknak közös erőfeszítés árán. A '30-as
'40-es évek azonban a Palesztinában állomásozó briteknek is nehéz időszakot
jelentettek, ugyanis a cionisták gerillaháborút indítottak ellenük a térség
felszabadításának érdekében. Végül, a II. világháború lezárása után
Nagy-Britannia beleegyezett a térség kiürítésébe, majd 1947-ben az ENSZ
kidolgozott egy tervezetet Palesztina ketté osztására (a citromsárga szín a
létrejövendő arab, a narancssárga a zsidó államot jelöli):
Egy véres háborút követően azonban
Izrael legyőzte a sokszoros túlerőben levő ellenségeit és az arab területek egy
jelentős részét is megszállta, míg Ciszjordánia (manapság inkább Nyugati Part
néven illetik, a Jordán folyóra utalva) Jeruzsálemmel együtt Jordániához, az
ún. gázai-övezet pedig Egyiptomhoz került.
Ezt a háborút követően kezdődtek azok
az események, melyek végképp elmérgesítették a viszonyt Izrael és a palesztinok
között. Az újonnan létrejött izraeli államból a palesztinok egy része önként
elmenekült addigi lakhelyéről, jelentős részüket viszont erőszakkal
telepítették ki az izraeli hatóságok. A később palesztin exodus névvel illetett
esemény mintegy 725 000 személy kitelepülését vonta maga után, többségük a
szomszédos Jordániában, Szíriában és Libanonban telepedett le, azzal az
egyöntetű szándékkal, hogy visszatérnek és erőszakkal visszahódítják földjüket.
1948 után azonban különféle pogromok hatására megkezdődött a zsidó lakosság
menekülése (és kimenekítése) az arab országok területeiről, mely az 1970-es
évek elejére ért véget és közel 1 000 000 zsidó izraeli letelepedésével járt
együtt, őket főként az arabok által elhagyott régiókban szállásolták el.
Az 1950-es években megkezdődtek a
magukat fedajennek (önkéntes) nevező palesztin fegyveresek terrortámadásai
Izrael területén, melynek során eszközökben nem válogatva, pokolgépek és
öngyilkos merénylők bevetésével egyaránt támadták az izraeli lakosságot.
Időközben az arab államok sem tettek le Izrael állam megszüntetésének tervéről,
1967-ben, 1970-ben, majd 1973-ban is együttes erővel kísérelték meg az országot
elfoglalni, ez azonban nem sikerült, köszönhetően az izraeli haderő korszerű
felszerelésének és tehetséges tábornokainak, melyek nem igazán jellemezték az
arab országok hadseregeit, a szovjet támogatás ellenére sem. Az 1967-es, ún.
"hatnapos háború" során Izrael elfoglalta Ciszjordániát, a
gázai-övezetet, illetve Szíriától a Golán-fennsíkot, melynek arab lakossága
elmenekült (helyükre zsidó telepesek érkeztek).
Az Izrael uralma alá került palesztin
lakosság természetesen azonnal dzsihádot hirdetett és megkezdődött a palesztin
- izraeli háború, az 1964-ben, Kairóban alapított Palesztin Felszabadítási
Front (melynek vezetője 1969 - 2004 között a nemzetközi hírnévre szert tevő Jasszer
Arafat volt) neve által fémjelzett szakasza. Ezt a periódust leginkább a
folytatódó palesztin terrortámadások, az intifádák (szám szerint kettő),
illetve a libanoni polgárháború 1975-ös kitörését követő izraeli katonai akciók
jellemezték, melyek során a zsidó állam a dél-libanoni keresztényekkel
összefogva kísérelte meg saját pozíciójának megszilárdítását, sikertelenül.
Időközben nemzetközi téren is fokozatos változás következett be. 1979-ben
megtörtént a történelmi jelentőségű egyiptomi - izraeli békeszerződés aláírása,
majd 1994-ben Jordánia is békét kötött, lemondva Ciszjordániáról. A konfliktus
így napjainkra gyakorlatilag már csak a palesztinok és Izrael állam közt
zajlik, habár a palesztinok természetesen rendszeres fegyveres és anyagi
támogatást kapnak nem csak az arab államok többségétől, hanem Irántól is.
A rövid kis történelmi ismertetés után
hadd fogalmazzak meg néhány szubjektív nézetet is az izraeli politikai elit és
a palesztin szervezetek felelősségére nézve.
Véleményem szerint az izrael-palesztin
kapcsolatokat két különálló részre kell bontani, két különálló régió alapján,
mivel jelentős különbség van a Nyugati Partot utaló Fatah és a gázai-övezet
felett 2006 óta uralmat gyakorló Hamász között (melyek mellesleg még egymással
sem tudnak maradéktalanul megférni).
A Nyugati Part történelmében az
1993-as oslo-i egyezmény hozott egyértelmű változást, melyben - Bill Clinton
amerikai elnök közbenjárására - Izrael beleegyezett egy palesztin nemzeti
hatóság létrehozásába (ennek első elnöke Arafat lett), valamint felosztották a
területet három zónára, melyek közül az A betűvel jelölt térségből kivonták a
hadsereget és teljes egészében a nemzeti hatóság fennhatósága alá került, a B
zóna továbbra is az izraeli hadsereg ellenőrzése alatt maradt, de a palesztinok
gyakorolják felette a hatalmat, míg a C zóna - köztük Jeruzsálem arab lakta
része is - teljes egészében Izrael ellenőrzése alatt maradt. Cserében a Palesztin
Nemzeti Hatóság elismerte a zsidó állam függetlenségét.
Az oslo-i egyezmény azonban úgy a zsidók, mint palesztinok közt
elégedetlenséget szült és csak arra tudott rámutatni, hogy gyakorlatilag
mindkét fél képtelen a kompromisszumra. Az egyezményt aláíró Jichák Rabínt már
1995-ben egy szélsőséges zsidó meggyilkolta. A nemsokára, 1996-ban hatalomra
kerülő jobboldali politikus, Benjámín Netanjáhú jelentős kolonizációba kezdett
a Nyugati Parton és a gázai-övezetben is, mellyel növelte a palesztinok
ellenállását. Habár ő 1999-ben megbukott, mérsékeltebb utódja, Ehúd Bárák már
nem tudta meggátolni az Al-Aksza intifáda kitörését, mely közel öt évre vérbe
borította a területet és több mint 1000 izraeli, valamint 3 000 - 3500
palesztin halálával végződött. Végül 2005-re az izraeli hadsereg leverte a
felkelést, azonban "agresszor"nak nevezett politikája ellenére nem
rúgta fel az osló-i egyezményeket, annál is inkább mivel időközben - izraeli
fogságban - elhunyt Jasszer Arafat, utódja pedig a mérsékeltebb politikát
folytató Mahmúd Abbász lett, valamint bekövetkezett egy szakítás a mérsékeltebb
palesztin szervezetek - a Fatah-al az élen - és a szélsőséges Hamász, valamint
a Palesztinai Iszlám Dzsihád között, melyeknek jelentős szerepük volt az
Al-Aksza intifáda kirobbantásában és az izraeli civilek valamint rendőrök ellen
végrehajtott brutális mészárlásokban.
Az Al-Aksza intifáda során azonban számos - jogos - támadás érte az izraeli
hadvezetőséget, amiért páncélozott buldózereket alkalmaztak jelentős számban
hadműveleteik során palesztin családi házak lerombolására a hadműveleti
területen.
Az intifádát követően tovább folytak a béketárgyalások a két fél közt, Abbász
elnök mérsékelt politikájának köszönhetően azonban jóformán teljesen megszűntek
a fegyveres támadások és terrorakciók a Nyugati Part területén. A diplomáciai
kapcsolatokban azonban jelenleg ismét egy leívelő periódus köszöntött be, a
keményvonalas Netanjáhú 2009-es visszatérésével a miniszterelnöki székbe, aki
továbbra is folytatja a zsidó kolóniák létesítését az etnikailag
többségében arabok által lakott területen, valamint igyekszik lehetőleg minél
több akadályt gördíteni Palesztina ENSZ tagságának elnyerése elé, noha a
palesztinai államot már a világ 108 országa elismeri függetlennek. Amikor
Abbász elnök kérvényezte az ENSZ tagjelölti státus megadását az uralma alatt
álló területnek, Netanjáhú még az osló-i egyezmények felrúgását is kilátásba
helyezte.
Ezzel szemben viszont különbséget kell tenni az Izrael és gázai-övezet közti
kapcsolatok megítélésében, mely még korántsem jutott el arra szintre, mint a
Palesztin Nemzeti Hatósággal való viszony. Ennek fő oka, hogy habár hivatalosan
a térség a Palesztin Nemzeti Hatóság uralma alá tartozik, valójában a saját
útját járja és ez az út meglehetősen "szélsőséges".
A gázai övezetből Izrael hosszas tárgyalások után 2005-ben vonta ki csapatait,
velük együtt távoztak az izraeli telepesek is. Az ezt követő választásokon -
Izrael és a nyugati közvélemény nagy ijedtségére - a Hamász palesztin szervezet
nyert (mely az 1990-es években öngyilkos merényletekkel hívta fel magára a
figyelmet), mely nemsokára össze is különbözött a jóval mérsékeltebb
irányvonalat képviselő Fatah-al, majd 2006 - 2007-ben egy fegyveres
konfliktusban a Fatahot jóformán marginalizálták a politikai életből, majd a
Hamász lett az övezet egyedüli ura, olyan szélsőséges iszlamista szervezetekre
támaszkodva, mint a Palesztinai Iszlám Dzsihád. Válaszul Izrael 2007-ben blokád
alá helyezte a térséget, mely egy sokat vitatott lépés mind a mai napig, A
nemzetközi szervezetek általában megegyeznek abban, hogy a blokád az elsődleges
oka a gázai-övezetben kialakult humanitárius krízisnek és szorgalmazzák feloldását Izrael
részéről, annál is inkább mivel elsődleges célját nem tudta ellátni és a Hamász
rendszeresen jut fegyverekhez Egyiptomon keresztül, főként az ún. "Arab
tavasz" által hatalomra került új, radikális egyiptomi kormányzatnak
köszönhetően, mely valószínűleg segíti fegyverek bejuttatását a Sínai-félsziget
irányából az övezet területére. Ennek köszönhető, hogy 2012 novemberében a
Felhőoszlop hadműveletre válaszként - Izrael meglepetésére - a Hamász iráni
gyártmányú Fadzsr-5 rakétákkal támadhatta Tel-Avivot, melyet 1991, az
Öbölháború óta nem ért rakétatámadás.
Különösen meglepő viszont, hogy Izrael gázai válaszcsapásai milyen nagy
nemzetközi tiltakozást váltanak ki, míg a palesztin rakétatámadásoknak
meglehetősen kevés visszhangjuk van. Izrael pedig "agresszor
politikája" ellenére egy nagyobb, 2009-es válaszcsapás alkalmával a
tiltakozások miatt leállította a támadást.
Ezen sorok írásával párhuzamosan zajlik egy újabb izraeli bosszúhadjárat az
övezet területén, mely egyelőre csak légitámadások szintjén jár, a hadvezetés
azonban tervez egy szárazföldi hadműveletet is a Hamász kormányzat
megdöntésére. Természetesen azonnal megjelentek az Izrael
"agresszióját" elítélő szlogenek, az viszont magától értetődik, hogy
a támadás előzményei azonnal elfelejtődtek. Pedig lenne mire emlékezni: a
2012-es év folyamán több mint 800 rakéta érkezett a gázai-övezet térségéből,
ezeknek egy részét a Vaskupola rakétavédelmi rendszer megsemmisítette, a többi becsapódott
az ország déli részén. Az állandó rakétatámadások miatt a dél-izraeli Beér-Seva
város polgármestere tanítási szünetet is kénytelen volt elrendelni.
Ilyen körülmények között természetes és magától értetődő, hogy Izraelnek
alapvető joga, sőt kötelessége (!) fellépni saját polgárai védelmében, még ha
ez katonai konfliktust is von maga után. Úgyszintén joga van hozzá, hogy a
"fenyegetési gócot" ha kell erőszakkal is megszüntesse, a Hamász
kormányzat eltávolítása által (Törökország miniszterelnöke, Recip Tayyip
Erdogan úgy nyilatkozott, hogy Izraelnek be kell szüntetnie támadásait Gáza
ellen, mert "egy ország
sem áll a nemzetközi jog felett, ez alól Izrael sem kivétel". Valóban
Izrael sem áll a nemzetközi jog felett, de a jogait nagyon is gyakorolhatja),
viszont egy esetleges szárazföldi invázió valószínűleg nem oldaná meg a
helyzetet, a Hamász és "társszervezeteinek" befolyása korántsem
csökkenne, csak vesztene intenzitásából.
Az izraeli-palesztin konfliktus tehát
mint látjuk korántsem érthető meg az előzmények alaposabb ismerete nélkül,
sajnos azonban manapság divatosabb első benyomásunkra hallgatva véleményt
mondani és megfeledkezni arról, hogy az éremnek rendszerint több oldala is van,
nem csak kettő. Izrael drámája, hogy mindössze egy kis sziget a nagy iszlám
tengerben, melyet - nyiltan! - megsemmisüléssel fenyegetnek szomszédai, így
létfontosságú számára a határozott külpolitika. A palesztinok drámája ezzel
szemben az, hogy ennek a határozott külpolitikának éppenséggel ők érzik
elsődlegesen a kárát. Mindazonáltal - személyes véleményem szerint - az
izraeli-palesztin megbékélés elsősorban nem Izraelen, hanem a palesztinokon és
a teljes arab világon múlik. Amíg az átlag arab mentalitás Izrael elpusztítását
sürgeti, addig nem várható el, hogy Izrael békésen viszonyuljon szomszédaihoz
és támogassa egy önálló palesztin állam létrejöttét. Az arab mentalitás azonban
- mint tudjuk - nagyon lassan változik, így vélhetően az arab - zsidó tragédia
még huzamosabb ideig tartani fog, de bízzunk benne, hogy előbb - utóbb
rendeződik a már - már epikussá vált konfliktus.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése